Egy verset és egy hozzá kapcsolódó írást szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, amely a Képmás folyóirat 2010 novemberi számában jelent meg. A verset Ács József írta, a vers ihlette gondolatok Lackfi Jánosé.

Ács József

Indoklás

Megborzongat az ablakon behúzódó sarkvidéki szél.
A művház mögötti fák közt peregve hull a hó.
Nem történik semmi, mégis hátrahőkölök.
Sok tízezer év iszonyata van ebben a képben.
Szorongó menekülés az állatok,
s a legvadabb állat, az éhség elől,
melegre, fényre vágyó, kóborló lények a pusztán,
fullasztó hózáporban didergő, halálra váró,
csapatától elszakadt, szerencsétlen pionír.
Hát ezért csináltuk ezt itt,
ezt a méreten felüli nagykabátot,
ezt a folyton lobogó, okos tüzet,
ezt a fészek puha melegét utánzó,
minden földi jóval kecsegtető burkot,
ezt a gigászi méhlepényt magunknak,
ezt a civilizációt.
Ezért álltunk be tartóoszlopnak, fogaskeréknek,
ezért sodor magával, ezért sebez és csonkít,
ezért redukál és butít el, ezért hatol belénk csontig.
Mert rettegünk, félünk és fázunk,
mert sokkal öregebbek vagyunk, mint hisszük,
mert emlékezünk erre az ősrégi hóesésre.

Lackfi János

CIVILIZÉ

Nap mint nap térdig gázolunk plázák, szórólapok, bulvár-sajtótermékek, kereskedelmi televíziók ömlesztett, színes, habos szemetében. Mintha valami hatalmas, duhaj farsangi bál másnapja lenne minden köznap: fejzúgás, kóválygás, konfetti, ételmaradékok, üres üvegek, kócos hajak, rendezetlen ruhadarabok. Számítógép-képernyők előtt ücsörgünk, amelyek újabb számítógép-képernyőkre nyílnak, ahonnan újabb számítógépeket mutató számítógépek számítógépes szimulációja villan a szemünkbe. Az az érzésünk, e sok áttételen és lakkrétegen keresztül már képtelenek vagyunk megérinteni a valóságot, az anyagok érdességét, simaságát, hígságát sűrűségét. Az ízfokozótól alig érezzük már az ízt, az állagjavítótól az állagot, a porított, térfogatnövelőben csomómentesen kikevert ipari baromfibőrkepéptől az étel ízét, az élet ízét. Valami beékelődött közénk és a világ közé, szépen eltömítve a réseket, mint valami szigetelőhab. Gyakran már a miértet sem tudjuk felidézni:vajon hol kezdődött az egész, hol rontottuk el? Miért eszünk perui kopaszbarackot, miközben a szomszédos gazdára rárohad az alma, amelyet a perui kopaszbarackot árusító multicég  nem vesz át? Miért fizetjük ki egy megvásárolt szelet csokoládéval együtt a kéthavonta más színűre nyomtatott csomagolást, amelyet úgyis kidobunk, és a csokireklámot, amely idegesítően félbeszakítja a filmet, éppen a legizgalmasabb pillanatban? Miért eszünk egyre többet, soha nem látott tömegével pusztítva a csirkegyár tömegnyomorában felnövő beteges baromfit, ha azután fitneszklubokban sóhajtozva, drága pénzért próbálunk megszabadulni fölös kilóinktól? Már nem is emlékszünk rá, honnan indult az egész, mi lehetett a kiindulópont. Bizony, a mesterséges anyaméhet azért hoztuk létre magunknak, hogy a hosszú úton ázás-fázás helyett fűtött kocsiban suhanhassunk szárazon, hogy a süvítő barlanghideg és a kialvó tűz helyett, szigetelt szobában melegedhessünk, hogy a kényelmetlen, veszélyes és véres mamutvadászat helyett a futószalagon sorjázó tenyészállatok szinte maguktól pottyanjanak benzinkúton vett szendvicsünkbe. Csontunkba, idegeinkbe, vérünkbe van kódolva az ínség, a szomjúság, a fáradtság, a vacogás rettenete. Örökre a semmi ágán ül szívünk, és tíz körömmel kapaszkodik a minél kényelmesebb, minél barátságosabb, minél veszélytelenebb létezésbe.

(kép forrása: fotozok.hu)