A biztonságos dózis mítosza  

A nukleáris ipar működése azon a feltételzésen alapult, hogy az ICRP (Sugárzási Védelem Nemzetközi Bizottsága) és hasonló szervezetek helyesen határozták meg a radioaktív sugárzások megengedhető mértékét a környezet, a lakosság és a nukleáris iparban dolgozók számára. Ahogy azonban az évek folyamán növekedett az alacsony dózisú sugárzások okozta rákos esetek száma, úgy csökkentették a határértékeket.

 Az 1930-as években alakult ICRP akkor 75 remben állapította meg a megengedhető legnagyobb évi dózist azoknál az orvosoknál és fogorvosoknál, akik sugárzó anyagokkal dolgoztak. 1954-ben a szintet 15 remre csökkentették, majd 4 évvel később 5 remre. 1987-ben az ICRP a lakosság számára megengedhető határértéket évi 0,l remben állapította meg — "figyelembe véve a nukleáris ipar társadalmi hasznát" (!). Tehát a normát a fél évszázaddal korábbi érték 750-ed részére csökkentették.

Ugyanakkor Japánban az atombomba áldozatainak vizsgálata azt mutatta ki, hogy a sugárzás mértéke és a rákos megbetegedés kockázata közötti összefüggés alapján a határértéket az ICRP által elfogadottnak a tizedére kellene csökkenteni.

Az ún. Gardner Jelentés, amely a brit atomerőművekkel kapcsolatos vizsgálatainak eredményeket tette közzé, megállapította, hogy jóval magasabb a betegségre való hajlam azoknál a gyerekeknél, akiknek az apjuk munkája során kis dózisú sugárzást kapott. A Brit Nemzeti Sugárvédelmi Bizottság azt javasolja a kormánynak, hogy a lakosságot érő sugárzás felső határát 0,03 remre csökkentse, az iparban dolgozó munkásokét 0,l5 remre.

Dr. Alice Stewart és munkatársai vizsgálatai újabb bizonyítékokat nyújtottak a kis dózisú sugárzások ártalmas hatásairól. Stewarték az 1950-es évek óta folyamatosan vizsgálták a gyermekkori rákos megbetegedéseket szerte Angliában. Kimutatták, hogy a terhes anyák röntgenezése miatt rákban megbetegedett gyermekek száma megkétszereződött. Stewart kutatásai arra is rávilágítottak, hogy a természetes háttérsugárzás is szedi a maga áldozatait, és ez a hatás különösen veszélyes azokon a helyeken, ahol a háttérsugárzás az átlagosnál magasabb, például uránbányák meddőinek környékén.

Az ICRP ugyan elfogadta a Japánban ledobott atombombák áldozatairól szóló statisztikákat, de Alice Stewart szerint a bizottság elfelejtett figyelembe venni két fontos tényezőt, ami jelentősen befolyásolja a bombázás utáni halálozási adatokat. Az első az, hogy abban a megdöbbentő helyzetben, amiben a hirosimai és nagaszaki lakosság találta magát a robbantások után, és annak következtében, hogy nem volt megfelelő orvosi ellátás, csak a legedzettebbek élték túl az elkövetkező néhány hónap fertőző betegségeit azok közül, akiket nagy sugárzás ért. A túlélők ebből következően a népességnek egy különleges — kifejezetten nagy ellenálló-képességű — csoportját képviselik, és nem az átlagos lakosokat. A jelenlegi statisztikák és az azokból levont következtetések viszont mind erre a különleges csoportra vonatkoznak.

A kutatók megdöbbenéssel tapasztalták, hogy az atombombát túlélők körében a rákos megbetegedések száma nem nőtt jelentősen. Ez a látszólagos "normalitás" csak annak köszönhető, hogy az előbb említett ellenálló csoport tagjai képviselték az átlagot, mivel a gyengébbek korábban elhunytak, és a továbbiakban nem jelentek meg a statisztikákban. Ezen túlmenően a túlélők is csak egy bizonyos ideig maradtak ellenállók, a legyengült immunrendszerük miatt a különböző, hirtelen fellépő betegségek a későbbiekben őket is hatalmukba kerítették. Az Amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia Az ionizáló sugárzások biológiai hatásai című jelentésében az újabb adatok alapján újraértékelte a hirosimai és nagaszakii túlélőkről szóló adatokat, és megállapította, hogy a rák veszélye 14-szerese a korábban elismertnek. Azoknál a gyerekeknél pedig, akiket 8-15 hetes korukban a méhben ért a sugárzás, a rák kialakulásának valószínűsége háromszorosa a korábban becsültnél, a leukémia veszélye négyszeres, a szellemi elmaradottság kockázata pedig a többszöröse az eddig feltételezettnek.

Stewart és kollégái vizsgálták az alacsony dózisú sugárzások hatásait is — általában a megengedett sugárzási határértékeken belül — az atomiparban dolgozóknál, elsősorban a amerikai Hanford nukleáris komplexumban.

Az előzetes vizsgálati eredményekből azt a következtetést szűrték le, hogy a kis dózisú sugárzások növelik a rákos megbetegedések kockázatát. Az amerikai kormány ekkor betiltotta további vizsgálati eredmények nyilvánosságra hozatalát. A Three Mile Island-i atomerőműben bekövetkezett baleset utáni tiltakozások hatására a kormány feloldotta a tilalmat, és Hanfordban tovább folytak a vizsgálatok. Kiderült, hogy az alacsony dózisoknál 10-20-szor nagyobb az egy sugárzási egységre vonatkoztatott megbetegedésre való esély, mint a nagy dózisoknál. Ebből eredően a japán statisztikákból levont következtetések még inkább félrevezetőek, mert azok a nagy dózisokra alapozva születtek meg.

Hirosima és Nagaszaki bombázása óta körülbelül 1200 atomfegyvert próbáltak ki, és az 1963-ban életbe lépett részleges robbantási tilalomig mindegyiket föld fölött. A robbantások csúcsidejében Angliában 4 százalékkal emelkedett a háttérsugárzás. Karl Morgan szerint ezek a kísérletek körülbelül 15 ezer rákos megbetegedéshez vezettek az USA-ban. Utah államban a nevadai robbantások időszakában a gyermekeknél fellépő leukémiás esetek száma kétszeresére nőtt.

Peter Bunyard

Nuclear Power: Way Forward or Cul-de-sac?

című könyve alapján (The Ecologist)