Kétféle feltaláló van Magyarországon: az egyik, aki eladja a szabadalmát. Ez nem is baj, egy jó találmánynak általában ez a sorsa világszerte, hiszen nem a mérnökök, kutatók és tudósok feladata céget alapítani, tőkét szerezni, építkezni, gyártani, reklámozni: sem hátterük, sem szakértelmük nincs hozzá. 

 

A találmányok nagy részét ezért nem a feltaláló szokta termékként hasznosítani. Csakhogy Magyarországon nincs gyártói kapacitás, így a hazai szabadalmakat általában külföldi nagyvállalatok veszik meg. És vannak olyan feltalálók, akik úgy érzik, találmányuk a magyar gazdaságot erősíthetné, így nincs szívük kiengedni azt – ezért maguk vágnak bele a megvalósításba. Sokuknak azonban tönkremegy az élete a hiábavaló tárgyalásokban, az eladósodásban, a befektetők és a kormányok tovaszállt ígéreteiben. Mégis vannak néhányan, akik hosszú küzdelem és a laboratóriumokon kívüli, kemény világ kitanulása után elmondhatják magukról, hogy egy innovatív magyar termék gyártói. Milyen út vezet idáig? És jó-e, ha a feltalálók ilyen küzdelmekbe fognak? Cikkünkben álmodozók és realisták csapnak össze.

 

 

Az elmúlt évek egyik legszomorúbb történetének talán a Geofil Habkavics sorsa mondható, amit Hoffmann László vegyész-fizikus fejlesztett ki munkatársaival. Az üveghulladékból készült szemcsék haszna, hogy kiválóan keverhetőek például cementhez, és az így készült beton – azonos teherbírási és alakváltozási értékek mellett – 30-40 százalékkal könnyebb a hagyományosnál, ezért kevesebb acél beépítésére van szükség. Ráadásul az ilyen beton sokkal jobb hőszigetelési mutatókkal is bír, mint a hagyományos. A technológia további előnye, hogy kiváltja a tájsebeket okozó kavics- és homokbányászatot, illetve könnyű megoldást kínál az üveghulladékok hasznosítására: hazánkban ugyanis az üveggyárak csak színtelen vagy csak saját alapanyagot tudnak újra felhasználni, tehát a többi hulladékot külföldre kell szállítani.

 

A Geofil Habkavics számos elismerésben részesült, többek között a Feltaláló Olimpián 2000-ben és a gdanski Nemzetközi Találmányi Kiállításon 2001-ben nyert díjat, a szédületes indulás után azonban tőke hiányában soha nem valósult meg a nagyüzemi gyártás. Pedig volt idő, hogy a cég 20 embert is foglalkoztatott, és állami hozzájárulással egy kisebb demonstrációs üzemet is sikerült felépíteniük, ám ennek a kapacitása kevés volt ahhoz, hogy beszállítók lehessenek az építkezéseken, ezért elhalt a termék iránti érdeklődés. A szabadalomra több külföldi vevő is lett volna, de a tulajdonosok itthon akarták tartani a jogokat. A kilencvenes években indult, különféle kormányokon átívelő történetben végül senki sem segített a feltalálóknak, mígnem Hoffmann László nyugdíjba vonult, a cége gyakorlatilag haldoklik, és ma már nyilatkozni sem szeretne a témában.

 

 

Tóth Miklós Tamás napelemes tetőcserepét időnként felkapja a média, és a cikkekből mindig úgy tűnik: nemsokára megkezdődik a gyártás. Az elektronikai szakember egyébként 25 éve sikeres vállalkozó, akinek cége  vezető szerepet töltött be benzinkutak vagyonvédelmi rendszerének kiépítésében, így számára kézenfekvő volt, hogy maga valósítsa meg a találmánya gyártását. Az ötlet a kétezres évek végén született, amikor napelemet szeretett volna vásárolni, de úgy látta, hogy a piacon kapható hagyományos darabok elrontanák a háza összképét. Hat újítást hordozó találmánya azonban nem pusztán esztétikai, hanem műemlékvédelmi szempontból is érdeklődésre tarthat számot. Ráadásul a cserepek elhelyezéséhez nem kell megerősíteni a tetőszerkezetet, szemben a napelem-táblákkal.

 

– A gyártási technológia készen van, csak a tőke hiányzik. Folyamatosan tárgyalunk külföldi befektetői csoportokkal, de ők egyelőre kivárnak, mert a leminősítések óta nem túl kedvező Magyarország megítélése. Elektronikai termékeket gyártó konszernek is érdeklődnek az együttműködés iránt, de egyelőre semmi biztosat nem tudok mondani. A magyar partnerekben  csalódtam: sorra kiderült róluk, hogy valójában nincs mozgósítható tőkéjük. Magyarországon mindenki részt szeretne az üzletből, de lehetőleg befektetés nélkül. Mindenki jobban szeretne élni, de úgy, hogy semmit ne kelljen tennie érte – mondja keserűen Tóth Miklós Tamás, aki szerint általános hazudozás jellemző a hazai pénzügyi körökre.

 

Pedig állítja: a sorozatgyártáshoz szükséges összeg egy év alatt megtérülne. Ráadásul számos előrendelése van, éppen ezért döntött úgy, hogy – ha törik, ha szakad – nyáron elkezdi a kisipari gyártást az előfinanszírozásból, egy bérelt épületben, néhány, már megvásárolt géppel. Aztán pedig megpróbál szép lassan növekedni.

 

 

Különböző magyar mérnökök csoportja alapított egy nonprofit céget azzal a céllal, hogy alternatív járműveket fejlesszen: 2008-ban álltak elő elsőként a Solo elnevezésű hibrid kisautó konstrukciójával, amely nemcsak megjelenésében olyan, mint egy sci-fi film kelléke, hanem a technológiai megoldásaiban is. Energiaszükségletét akkumulátor, napelem, pedálgenerátor és hatótávnövelő motorgenerátor fedezi, karosszériája pedig pillekönnyű karbon-kompozitból készült. Maximális sebességét 120 kilométer/órásra tervezték, fogyasztását pedig száz kilométerenként másfél-két literesre.

 

E megoldások persze nem ismeretlenek az autóiparban, de csak részben találhatóak meg a piacon kapható konstrukciókban, ilyen hatékony összetételben egyik járműben sincsenek meg. Emellett a csoport teljesen egyedi ötlete az összekapcsolhatóság: a családnak így hétköznap két kis kocsija lehet, hétvégén pedig duóban utazhatnak, innen a konstrukció Solo-duo elnevezése. A bemutatás évében óriási sikert arattak a nemzetközi szaksajtóban, majd a párizsi autókiállításon, ám éppen akkor csapott le a válság, így befektetői oldalról nem kapott lendületet a projekt. Annak ellenére sem, hogy 2010-ben még a Time magazin is felfigyelt rá, és az év 50 leginnovatívabb megoldása közé választotta.

 

A mérnökök eközben belátták, hogy manapság a beruházók számára óriási kockázatot jelent, ha valaki a semmiből rögtön egy autógyárat akar létrehozni. Ezért úgy döntöttek, hogy egy kisebb jármű fejlesztésébe fognak, aminek alacsonyabbak a beruházási költségei, de lépcsőfokként működhet az autó megvalósításához. Így született meg a Moveo robogó, amely tartalmazza az autó műszaki megoldásait, és további különlegessége, hogy összecsukható: közepes méretű bőröndként magunk után húzva bevihetjük az irodába, a lakásba is.

 

A Moveonak három prototípusa készült el a fejlesztések során, a legfrissebbet egyébként rendszeresen használják, fontos szereplője ugyanis a szombathelyi Weöres Sándor Színház produkciójának, a Mérnökszínháznak. A sorozatgyártás azonban még késik.

 

– Nem az a baj, hogy ne lenne pénze a hazai befektetőknek – véli Hivessy Géza gépészmérnök, az Antro csoport tagja. – Sokkal inkább az, hogy itthon nincs hagyománya a műszaki-technológiai befektetéseknek, a magyar tőkések számára ez egy bizonytalan, ismeretlen terület, csak az ingatlanokban és az élelmiszeriparban érzik biztosnak a pénzüket.

 

Hegedűs Zsolt építészmérnök, az Antro csoport másik tagja ennek ellenére úgy látja, hogy a történetük nem tipikusan magyar.

 

– A mostani genfi autószalonon azt láttuk, hogy hiányoznak a hasonló profilú kiscégek. A nagyobbak pedig csak a reklámszlogen szintjén vették át a fenntarthatóság irányát. Csak egy példa: 2001-től 2005-ig gyártották a háromliteres fogyasztású Audi A2-est, amit a mai napig sem tudnak utolérni a legkorszerűbbnek nevezett, „zöld köpenybe” burkolt kisautók. A külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy az elmúlt tíz évben rengeteget haladt előre az autóipar ebben az irányban, pedig valójában egy helyben toporog. Mivel a nagy autógyártók a nemzetgazdaságok tartópillérei, nagyon erős érdekérvényesítő erővel bírnak, így a szabályozás laza, miközben a cégpolitikát sem a vásárlók valódi igényei irányítják: mindenki olcsó és alacsony fogyasztású autót szeretne, mégsem ebbe az irányba koncentrálódik a fejlesztői munka.

 

S hiába nyújtanánk néhányan egészen új alternatívát, egy befektető számára óriási kockázatot jelent a kis cégekbe való beruházás, pontosan a nagyok érdekérvényesítő ereje miatt. Az Antro Nonprofit Kft. azonban nem adja fel, sőt, a mérnökök leszögezik: ők nem megkeseredett, „magányos feltalálói alkatok”. Azért alakítottak csoportot, hogy részt vehessenek egy emberközpontú jövő formálásában, és úgy érzik, ezt a tevékenységüket sikerrel művelik is. És más céljaik is vannak.

 

– Remélhetőleg mindenki számára egyértelmű, milyen gazdasági és innovációs előnyökkel járna, ha magas szellemi munkákat generáló termelés folyna itthon – mondja Hegedűs Zsolt. – Amíg technológiailag a „futottak még” kategóriában vagyunk, csak olyan bérmunkákat bíznak a hazai vállalatokra, amelyek elvégzésére, úgy szoktam mondani, elég a futószalagos biorobot szint. Ez személyes és társadalmi szinten sem jó perspektíva.

 

– Természetesen azt is elfogadom, hogy nem lehet mindent itthon megvalósítani, de ebben is célszerű egy egészséges egyensúlyt teremteni – fűzi hozzá Hivessy Géza, aki szerint a saját fejlesztésű technológia sokkal több hozzáadott értéket generál. Például az ő munkájukba bekapcsolódó magyar cégek, mérnökök és oktatási intézmények már a prototípusok megalkotásával is óriási tapasztalatra tettek szert, mind a tervezői, mind a kivitelezői oldalon. Az egyikük azóta megépíthette egy francia alternatív jármű prototípusát, és a megbízást a Solóval kapcsolatos referencia miatt kapta. Egy másik az elektromos hajtásvezérlés technológiájában tudott jelentősen továbbfejlődni: a két jármű tehát egy sor élő folyamatot indított el. Egy ponton túl viszont már nem a fejlesztőkön múlik, hogy ebből mennyi hazai értékteremtő munka keletkezik.

 

 

– Nemzetközi szinten száz találmányból csak öt hasznosul sikerrel, tehát szó sincs róla, hogy Magyarországon kiemelkedően kudarcba fulladnának a találmányok – nyugtat meg dr. Vedres András, a Magyar Feltalálók Egyesületének főtitkára. – Sőt, százával sorolhatnám az elmúlt két évtizedben megvalósult találmányainkat. Az Európai Unióban első helyen állunk a fajlagos licenckereskedelemben, azaz a magyar szabadalmakat vásárolják meg a legnagyobb arányban, húsz százalékban, miközben a nemzetközi átlag csak tíz.

 

A feltaláló sikerét ugyanis az értékesítésben és a hasznosulásban lehet lemérni, és ebben a magyarok kifejezetten az élvonalban vannak. Vedres András szerint azért, mert a Magyar Feltalálók Egyesülete nagyon jó innovációs marketingstratégiát folytat. Éppen emiatt választották meg őt a Feltalálók Egyesülete Nemzetközi Szövetsége (IFIA) elnökének, immár második alkalommal.

 

– Úgy gondolták, érdemes tanulni tőlünk ezen a téren. Az már más kérdés, hogy egy találmányhoz esetleg nem áll rendelkezésre a saját hazájában elegendő termelői kapacitás. De nem érdemes azon siránkozni, hogy külföldre kerül egy magyar technológia, ha legalább megvalósul: hiszen végső soron ez egy találmány alapvető célja – mondja a gyógyszerkutató vegyész, aki munkatársaival maga is olyan ismert gyógyszerek hatóanyagát fejlesztette ki, amelyeket többségükben külföldön gyártanak.

 

– Nem fájt a szívem, realista vagyok. Visszajött a licencdíj, és ha beteg valaki, akkor Magyarországon is elérhetőek a számára ezek a gyógyszerek. Ha ugyanis van is itthon termelés az érintett iparágban, ez az ország nem képes arra, hogy az egész világot elárasztó terméket állítson elő és forgalmazzon. Ezt tudomásul kell venni. De valóban van egy olyan feltalálótípus, aki mindig visszatáncol, amikor eladhatná a találmányát: mert a „piros-fehér-zöld” szíve dobogni kezd, és végül megpróbálja itthon megvalósítani. Legtöbbször belebukik – hangzik a kegyetlen és hideg ítélet. A főtitkár hozzáteszi: sajnálja őket, mert rosszul értelmezik magyarságukat. – Az Európai Unió tagjai vagyunk közel tíz éve, ahol a piac közös. A magyar uniós elnökség keretében az Orbán-kormány összehozta a harminc éve áhított Közösségi Szabadalmat, amely 2014-től lép életbe, onnantól egyetlen illeték befizetésével rögtön 25 európai országban hatályos szabadalomra lehet szert tenni, tehát jelentősen csökkentek az ehhez kapcsolódó költségek. Ha sokan ezt az utat követik, akkor Magyarország sikeres lesz.

 

 

Mindennek ellenére vannak sikerek is a saját hasznosítás terén. Kiss Péter 2006-ban kapta meg „A jövő fiatal vállalkozója” díjat egy üzleti tervvel, amit a saját találmányához, egy háztartási biogázreaktorhoz készített.

 

– Édesapámmal együtt egy környezetvédelmi konferencián vettünk részt, ahol arról tartottak előadást, hogy miért nem lehet kisméretű biogázrendszereket gazdaságosan létrehozni. Mondtam apámnak, hogy szerintem márpedig meg lehetne csinálni, mire azt válaszolta: „Akkor ne csak mondd, hanem csináld is” – mesél az ötlet születéséről Kiss Péter, aki ma már a szépen fejlődő Ökogázprojekt Kft. tulajdonosa.

 

Az általa kifejlesztett rendszer családi gazdaságok, kisebb állattartó telepek számára szól: néhány hektárnyi föld művelése vagy öt ló gondozása során már keletkezhet annyi szerves hulladék, hogy a reaktorban megtermelt biogáz kiszolgálja egy négyfős háztartás áramigényét, illetve ehhez kapcsoltan ellássa a fűtés jó részét is. A biogáz fűtőértéke ugyanis kétharmada a földgázénak, és a megfelelő motorban villamos-, illetve hőenergiává alakítható. A folyamat melléktermékeként ráadásul biohumusz is keletkezik. De nem csak a gazdák számára lehet ez megoldás: volt arra is példa, hogy egy étterem és egy pálinkafőző vett közösen egy ilyen reaktort. A legkisebb rendszerek egyébként nagyjából másfélmillió forintba kerülnek, de mindig alakíthatóak az egyedi körülményeknek megfelelően: a cég nagyon fontosnak tartja rugalmasságot.

 

Az út történetét pedig, amíg idáig jutott a családi vállalkozás, Kiss Péter egy Thomas Edison-idézettel kezdi: „1 százalék ihlet és 99 százalék verejték.”

 

– Először mi is azt gondoltuk, hogy egy év múlva már szériában gyártjuk majd a reaktort. Aztán kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű. A díjnak köszönhetően azonban fel tudtam venni a kapcsolatot olyan szakmabeliekkel, akiktől nem feltétlen pénzügyi, de elengedhetetlen segítséget kaptam. Azt vallom: ezen az úton nem lehet egyedül végigmenni.

 

A gyártás egyelőre kisipari módon történik, kevés emberrel: volt olyan munka, amibe alvállalkozókat vontak be, mert nem volt megfelelő infrastrukturájuk. Most vannak azon a határon, hogy a megrendelőket már kénytelenek várólistára tenni, ezért szeretnének sorozatgyártásba fogni. Ezzel kapcsolatban nemrég kezdtek el befektetőkkel tárgyalni, miközben már vannak olyan külföldi partnereik, akik a kinti terjesztés előkészítésén dolgoznak.

 

 

Dr. Raisz Iván kémikus és Barta István építőmérnök 2008-ban részesült az Év Feltalálója elismerésben, és tavaly hétszázötven új műszaki innováció közül az ő eljárásuk nyerte el a Zöld Találmányok Nemzetközi Versenyének fődíját is, az úgynevezett Green Oscart. Az általuk kifejlesztett módszerrel ugyanis egy tonna egyszerű, szelektálatlan városi szemétből 300 kilogramm metanolt lehet előállítani, ami nemcsak üzemanyagként kiváló, hanem műanyag gyártására is alkalmas, illetve villamos energiává is alakítható gázturbinákban vagy robbanó motorokban. A találmány valódi termékké válása pedig már a küszöbön áll, ugyanis Miskolcon már felépült egy üzem, amit nemsokára beindítanak és évente kétezer tonna hulladékot fog feldolgozni.

 

– Hulladékgazdálkodással foglalkozom, és mindig arra ösztönöztem Ivánt, hogy csináljunk egy olyan hulladékhasznosító üzemet, amin nincs kémény: akkor talán elhiszik, hogy környezetbarát – mesél a kezdetekről Barta István.

 

– Mindenféle pályázaton indultunk a kész technológiával, de mindenhol elutasítottak, az elismerések ellenére is – folytatja Raisz Iván, a Miskolci Egyetem nyugalmazott docense. – Végül csatlakoztunk egy környezetipari klaszterhez, és velük együtt sikerült egy regionális pályázaton 240 millió forintos támogatást szereznünk. Az volt a szerencsénk, hogy Magyarországon még nem igazán fedezték fel ezt a fajta cégtársulást, és ezt a pályázatot kifejezetten klaszterek számára írták ki: rajtunk kívül egyetlen pályázó sem indult a technológia témakörében.

 

A miskolci ENIN Környezetipari Klasztert az ágazatban együttműködő cégek alkotják, előállítók, szolgáltatók, kutatók, beszállítók, akik ugyannak a termelési folyamatnak a különböző szereplői, tehát közös érdekük a siker. Ami nem is maradt el: a gyártási technológiára immár az Egyesült Államokban, Nyugat Európában és az Arab Emírségekben is van érdeklődés, sőt, többen is a magyar cégekre bíznák az üzem felépítését és a gyártósor kialakítását is, hiszen nekik van benne tapasztalatuk. Raisz Iván a sikerüket főképp abban látja, hogy a találmány két alapvető problémát old meg: az egyre hatalmasabb mennyiségű hulladék kérdését, illetve a növekvő üzemanyaghiány gondját. Mindezt úgy, hogy közben jelentős mértékben csökken a hulladékból és az üzemanyagból származó üvegházhatású gázok kibocsátása. Eközben az eljárás gazdasági szempontból is igen előnyös, hiszen a nyersanyag nemhogy ingyen van, de még fizetnek is azért, hogy elvigyék: a hulladéklerakókon 15 ezer forintba kerül egy tonna kommunális hulladék elhelyezése. Magára a metilalkoholra pedig várhatóan nagy kereslet lesz majd, hiszen másfél kiló metanol egy liter benzint tud helyettesíteni, viszont a világpiaci ára mindössze százötven forint körül van. Ugyanakkor Raisz Iván is elismeri, hogy küzdelmes, nehéz út vezetett idáig.

 

– Teljesen természetes, hogy számos akadályba ütköztünk, hiszen a zöldtechnológiák sok érdeket sértenek, különösen az energiaszektorban. Tehát a versenytársak ahol tudnak, megpróbálnak keresztbe tenni. Volt rá alkalom, hogy ugyanazon a pályázaton még a kutyatápszer ízesítésének fejlesztésére is adtak pénzt, mi azonban nem kaptunk. Nem mindig a társadalmi szükségszerűség alapján döntenek – állapítja meg epésen a kémikus.

 

– Magyarországon igazából a pályázati feltételek nem a találmányok hasznosításának kedveznek, mert hazugságot generálnak – vélekedik Barta István. – Túlságosan nagy saját erőt kell felvállalni, amire nagyon kevesen képesek. Ez arra készteti a pályázókat, hogy megalkudjanak a témát illetően, és olyan költségeket állítsanak be, amelyek nem valósak. Ha rajtam múlna, jobban megválogatnám a támogatott pályázatokat, de nagyobb hozzájárulást adnék nekik, és számon kérném a megvalósítást. Szükség lenne mentorokra a projektek végrehajtásához, akik figyelemmel kísérik az eseményeket és segítenek, ha kell, mert vannak olyan kutatók, akik rendkívül nagy tudásúak, számos tudományos ranggal rendelkeznek, tanítanak, megváltoztatják a világot, de egy zakót nem tudnak venni maguknak, mert mindebből képtelenek pénzt csinálni. Persze az is igaz, hogy nem felhőtlen az együttműködés az ilyen menedzser típusú emberekkel – nevet Barta István –, viszont nyilvánvaló, hogy szükséges. Ebben a környezetipari klaszterben is meg kellett tanulnunk együtt dolgozni, rá kellett jönnünk, hogy mindenkinek megvannak a maga érdekei, amelyeknek érvényesülnie kell. A nagy dolgokat csak együtt lehet véghezvinni.