Bár belátható időn belül nem fenyeget az emberiség kihalása, de a határaink végesek – állítja az MNO-nak Takács-Sánta András. Az ökológus szerint a már napjainkban tapasztalható szélsőséges időjárásnál még rosszabbra is fel kell készülni. Gyakorlatilag teljes életmódváltásra van szükség, ugyanakkor az egyéni megoldások nem működőképesek. A változtatás csak közösségi szinten lehetséges. Az egyetemi docens szerint a fogyasztói társadalomnak át kellene térnie egy mértékletesebb, ökologikusabb életmódra, amely egyúttal több boldogságot, illetve mélyebb, tartalmasabb életet is nyújt annál, mint a jelenlegi, anyagias életforma.

– Iszonyatos zimankó az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, szinte tavaszi időjárás Magyarországon, nyaranta pedig elviselhetetlen hőség. Ez nem tűnik normális „ügymenetnek”. Erre kell készülnie a modern embernek?

– Igen, sőt, sajnos alighanem még ennél is rosszabbakra. Még ma is sokan azt hiszik, hogy az éghajlatváltozás pusztán annyit jelent, hogy egy kicsit melegebb lesz. Ennél sajnos sokkal többről van szó, például bizonyos időjárási szélsőségek gyakoribbá és erőteljesebbé válásáról is.

– Nagy valószínűséggel az ember tehető felelőssé a klímaváltozásért, legalábbis ezt állította tavaly az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC). Ez eddig nem volt elég egyértelmű? Mi más lehetne még?

– Ez már hosszú évek óta egyértelműnek látszik. Pontosítok: hosszú évek óta a legjobb, legmegbízhatóbb tudományos tudás ezt mutatja számunkra. A mi különféle tevékenységeink – mindenekelőtt a szén, a kőolaj és a földgáz égetése – okozzák döntően az éghajlat változását. Egyetlen komolyabb nem emberi tényező látszik csak, amelyik szintén a felmelegedést erősíti: a Napból a Földre érkező energia mennyisége is nőtt egy kicsit az elmúlt két-három évszázadban. Ám ez önmagában még a megfigyelt melegedés tizedét sem magyarázza.

– Közeledik a tudósok konszenzusa?

– A konszenzus már régóta megvan az éghajlatkutatók körében. Ha nem is teljes körű, de nagyon-nagyon széles körű. Más kérdés, hogy a média számos okból – hatalmi érdekektől kezdve a hírérték növelésén át a kiegyensúlyozottságra törekvésig – sajnos még ma sem tükrözi ezt a konszenzust: az alternatív nézeteket képviselő tudósok kis, maroknyi csoportja aránytalanul nagy teret kap. Jó páran közülük nem is éghajlatkutatók vagy környezettudósok, sokkal inkább ipari vagy ideológiai lobbistáknak nevezhetnénk őket. Félreértés ne essék, az borzalmas volna, ha a tudomány dogmatikussá válna ebben a kérdésben, és mindenkinek ugyanazt a véleményt szabadna csak mondania. Komplex rendszerek viselkedése kapcsán soha nem is fogunk tudni semmit százszázalékos bizonyossággal kijelenteni, mindig csak valószínűségekkel számolhatunk. A színvonalas kételkedésnek már csak ezért is helye van az éghajlatváltozás kapcsán is. Az viszont finoman szólva nem tűnik bölcs dolognak, hogy politikai, illetve mindennapi döntéseink során a klímakétkedők erősen kisebbségi véleményére hallgassunk a legmegbízhatóbb tudományos tudás helyett.

– Vajon a közeli és középtávú célok teljesülésére fókuszáló politikai és gazdasági elit valóban elkötelezett a változásban? A varsói konferencia sem feltétlenül erre utal, de akár az összes, egyébként minden jóval megterített asztalok mellett megtartott ülés legalábbis szkeptikussá teszi az embert.

– Az egymással erősen összefonódó politikai és gazdasági elit a legkevésbé érdekelt a változásban, tőlük tehát sokat ne várjunk, mert a csalódás garantált. A nemzetközi klímatárgyalások valóban elszomorítóan kevés eredménnyel járnak. Ám valójában nem elszomorodnunk kellene ezt látva, csupán belátnunk, hogy másként kell próbálkoznunk: a felülről lefelé irányuló megoldások helyett inkább az alulról felfelé irányulókban bízhatunk. Ez az út sem királyi, ám még mindig a helyi közösségek, települések, kistérségek szintjén tehetünk legtöbbet az éghajlatváltozás és egyáltalán az ökológiai válság ellen. Sok ilyen helyi cselekvés a világ különböző pontjain összességében hatalmas társadalmi változásokat indíthat el. Mindennek persze elengedhetetlen feltétele a hatalmi decentralizáció, a demokrácia részvételibbé tétele. A mai képviseleti demokráciák valójában nem igazán demokráciák, sokkal inkább oligokráciák: a hatalom egy maroknyi csoport kezében összpontosul. Ha hatékonyan akarunk cselekedni az ökológiai válság ellen, vissza kell szerezni a hatalmunkat, ki kell terjesztenünk a demokráciát.

– Visszautasították az első klímamenekült kérelmét is, akinek a tengerszint emelkedése miatt el kellett hagynia korábbi lakhelyét. Egyesek százmilliónál több ilyen „klímavándort” várnak az elkövetkező évtizedekben. Ez első ránézésre kezelhetetlen, sőt kataklizmikus helyzetnek tűnik.

– A tömeges népvándorlás csakugyan az éghajlatváltozás egyik legfenyegetőbb következménye ránk nézve, mivel óriási társadalmi feszültségekhez, akár erőszakos konfliktusokhoz is vezethet a befogadó országokban – ilyen országgá válhatunk mi is. Ráadásul ne feledjük, hogy mindez egy már eleve hatalmas mértékű globális migrációra épül rá. Ám mielőtt túlságosan belelovalnánk magunkat a katasztrófa-forgatókönyvekbe, jusson eszünkbe a jó hír: az éghajlatváltozást döntően mi okozzuk, ebből fakadóan pedig rengeteget tudunk tenni a mérséklése és ezáltal a fenyegető társadalmi következmények elkerülése érdekében is. Megúszhatjuk az ökológiai kataklizmát, ha minél gyorsabban gyökeresen átalakítjuk mind a gondolkodásmódunkat, mind pedig a társadalmi-gazdasági berendezkedésünket. Ám csak ekkor úszhatjuk meg.

– A klímaváltozás az állat- és növényvilágra is hatással van. A különböző fajoknak meglehetnek azok a képességeik, hogy túléljék az elkövetkező évtizedeket?

– A klímaváltozás egyik legsúlyosabb következménye, hogy tovább fokozza a fajok már ma is döbbenetesen gyors – a normális kihalási rátánál nagyjából ezerszer sebesebb ütemű – kipusztulását. Az éghajlatváltozás egy-két évtizeden belül a fajkihalások vezető okává válhat, de hatása bizonyos élőlénytársulások esetén már ma is katasztrofális. Legsúlyosabban alighanem a csodálatosan fajgazdag, eredetileg bámulatos élővilágnak otthont adó korallzátonyokat érinti: döbbenetes ütemű pusztulásuk ugyan számos tényezőre vezethető vissza, ám ezek közül az óceánok vízének melegedése tűnik a legfontosabbnak. Ne higgyük, hogy a fajok tömeges kihalása pusztán esztétikai probléma. Az élőlények sokfélesége azon túl, hogy gyönyörködtet bennünket, alapvető létfeltételeinket is biztosítja: többek között a légkör számunkra kedvező összetételét vagy a termékeny talajokat. Végső soron tehát a saját életünk minőségét is romboljuk azzal, hogy szétszaggatjuk az élet hálóját.

– Az ember biológiailag képes alkalmazkodni a szélsőséges változásokhoz? Nem csak az egyén fizikai mivoltára gondolok, hiszen a súlyos ivóvíz- és élelmiszerhiány is valós veszélyként írható le. De egyébként sem az ember lenne az első faj, amelyik eltűnik a bolygóról.

– Eltűnésünk belátható időn belül nem fenyeget. A világnépesség gyarapodása ugyan már az 1970-es évek eleje óta egyre lassuló ütemben folyik, ám még ma is nagyon gyors: minden évben körülbelül nyolc magyarországnyi emberrel növekszik bolygónk népességszáma, így jelenleg már mintegy hét és negyed milliárdan vagyunk. Alkalmazkodóképességünk ugyanakkor minden okosságunk és találékonyságunk dacára igenis véges. Emiatt ami sokkal inkább fenyeget, az életminőségünk drasztikus romlása a környezeti problémák következtében. Ezt kellene elkerülnünk azzal, hogy a katasztrófákat megelőzve tudatosan csökkentjük ökológiai lábnyomunkat. Ne higgyük azt, hogy ez csak mások feladata: a mélyszegénységben élőket leszámítva mindannyiunké.

 
Magyarországon is nagyon divatos panaszkodni az anyagi helyzetünk miatt. Ugyanakkor rendszerint megfeledkezünk arról, hogy döntő többségünk a globális fogyasztói társadalomhoz tartozik – a világnépesség azon 20-25 százalékához, akik a legtöbbet fogyasztunk és ezáltal leginkább okolhatók vagyunk a környezeti problémákért, például az éghajlatváltozásért. Nekünk kellene áttérnünk egy mértékletesebb, ökologikusabb életmódra, amely egyúttal több boldogságot, illetve mélyebb, tartalmasabb életet is nyújt számunkra, mint a jelenlegi, anyagias életformánk. Ez hatalmas feladat mindnyájunk számára, de egyúttal nagyon izgalmas is. Fontos azonban azt is szem előtt tartanunk, hogy az egyéni megoldási kísérletek halálra vannak ítélve, változtatni csak közösségekben tudunk. Minél több ökologikus életmódot folytató helyi kisközösséget alakítunk az aprófalvaktól a nagyvárosokig, annál élhetőbb hellyé válik majd ez az ország.

Ökológia:

Takács-Sánta András egyetemi docens, az ELTE TÁTK humánökológia mesterszakának igazgatója és az ELTE TTK Környezettudományi Centrum munkatársa. Szakmai vezetője a Kisközösségi Program elnevezésű kutatási- és akcióprogramnak. Az ökológus jegyzi a Bioszféra-átalakításunk nagy ugrásai című könyvet, továbbá (társ)szerkesztője számos kiadványnak. Ezekben szó esik ökologikus helyi kezdeményezésekről, a paradigmaváltásról, az éghajlatváltozásról, valamint természet és gazdaság kapcsolatáról.