2014. március 16., Nagyböjt második vasárnapja

 

A tudomány és az értelem ajándékai után vajon mi újat tud mondani nekünk az elmélkedés a Szentlélek következő ajándéka, a bölcsesség felett? A hétköznapi nyelvben e szavak jelentései valóban nagyon közel állnak egymáshoz. De talán csak azért érezzük így, mert ritkán gondolunk mögéjük elég alaposan... hiszen az előző két fogalom esetében is láttuk, mennyi mindent jelenthet a „tudomány” vagy az „értelem” azon túl, amit első pillanatban értünk rajtuk.

 

II. János Pál pápa így ír: „A Szentlélek első és legnagyobb ajándéka a bölcsesség, amely a Magasságból kapott fény: különleges részvétel Isten misztikus és fenséges ismeretében. Ebből a magasabb szintű bölcsességből egy újfajta, szeretettel átitatott megismerés fakad, amelynek segítségével a lélek közelebb kerül az isteni dolgokhoz.”

 

E mondatok kulcsa a „Magasságból kapott fény” kifejezés, melynek minden szava jelentős. Először is: a bölcsesség nem valami olyasmi, amit meg lehetne szerezni, hanem csak kapni lehet: ajándék, melyet nem elérünk, hanem az (illetve Ő) érkezik meg hozzánk. (Erre utal az a megfogalmazás is, hogy a bölcsesség olyan ismerethez juttat, amelyet nem lehet birtokolni, hanem csak „részt venni benne”.) Továbbá a Magasságból kapjuk, ami – a Biblia beszédmódját követve – Isten neve helyett álló, misztikára utaló kifejezés – de benne rejlik az utalás az embernek a természet szemlélése útján átélt istentapasztalatára is, ahol az ég az Úr lakhelye és egyben szimbóluma. És fény, ami megvilágítja, értelmezi a dolgokat; azonban nyilvánvaló, hogy ez a világosság nem a napból származik, nem fotonok által jut el hozzánk, hanem valami annál alapvetőbb, természetfölötti valóság – így persze más lesz az is, amit láthatóvá tesz számunkra.

 

Keresztes Szent János misztikus költeményeiben, a Szellemi páros ének 12. szakaszában olvassuk a következőket:

 

Ó Kristálytiszta forrás,

Ha szép ezüstszín arcodon

Váratlan visszatükröződnék

A szempár, mely után emészt a vágy,

S amelynek vázlatképét itt bent hordozom!

 

A nagy spanyol misztikus képekben írja le mindannak spirituális megközelítését, amiről fentebb szóltunk. Az emberi lélek egyszerre csodálkozik rá elragadtatással a világ szépségeire és a benne rejlő igazságokra, egyidejűleg pedig szeretne túl is lépni rajtuk, hiszen végsősoron az érdekli, abban szeretne elmerülni, aminek-Akinek képe várva-váratlanul megcsillan a teremtmények mögött, a „kristálytiszta forrás” tükrében. De a kristály-forrás szójáték is az eredetiben, Krisztusra utal: a teremtmények csak Benne találják meg igazi önmagukat. Ő viszont még tovább akar vezetni: az Atya megismerésére hív minket.

 

Az egymást látszólag kizáró, kölcsönösen a másiknak helyet adó, ugyanakkor egyszerre jelen lévő törekvések állandó összjátéka az egyik fő jellemzője a bölcsességhez vezető útnak. Egyszerre kell keresnünk emberi képességeinkkel a világ mély megértését, és ugyanakkor – egyfajta „önmagát elveszíteni képes megismeréssel” – félretenni azt, amit megértettünk, hogy ezáltal helyet teremtve magunkban befogadhassunk más nézőpontokat, végső soron azonban leginkább a „még teljesebb Igazságot”, mely nem azonos sem a miénkkel, sem másokéval, és amely által eljutunk az „újfajta, szeretettel átitatott megismerésre”. Egyszerre igaz az is, hogy rajtunk múlik, nélkülünk nem bontakozhat jó irányba a világ, a teremtés sorsa, jövője; és ugyanakkor az is, hogy valójában minden erőfeszítést, minden aggodalmat oda kell tudnunk adni Teremtőnk kezébe, hogy tőle kapjuk meg az ezeken túli, valódi megoldást. A világ szerető szemlélete által tehát Istenre találunk, Istenért minden mást elveszítve pedig megtanuljuk jobban szeretni a világot... Ahogy II. János Pál pápa folytatja előbbi szavait: „A bölcs tudás emellett megadja nekünk azt a különleges képességet, hogy az emberi dolgokat Isten fényességében, az ő mércéjével mérjük. Ez az ajándék megvilágosítja a keresztény embert, aki így beleláthat a világ dolgaiba. A teremtés valódi értékeit senki más nem képes úgy felismerni, mint az, aki Isten szemével néz a világra.”

 

A különbségeknek, sőt a látszólagos ellentéteknek ez a szeretetre alapozott, kölcsönös egymásban-léte, önelveszítése és önmaguknak a másikban való megtalálása sajátos szentháromságos életformát jelent, mely csak látszatra misztikus, bonyolult és filozofikus: valójában hétköznapjaink gyakorlatát jelenti – vagy kellene, hogy jelentse.

 

De hogy lehet ez mindennapos gyakorlattá? Mire indítson minket mindez? A Szent Negyvennap legmélyebb jelentése: készület a Krisztussal való találkozásra. Egyrészt igyekezzünk tehát ezen a héten úgy járni-kelni a világban, hogy a természet, a teremtett világ jelenségeiben – beleértve az ember alkotta műveket, és persze magukat az embertársakat is – észrevehessük a „szempár” felcsillanását; és ha megpillantottunk, próbáljunk megállni egy kicsit, csendet teremteni magunkban és visszanézni rá. Másrészt pedig vegyünk elő egy gyakorlati összeállítást arról, hogy mivel tehetjük környezettudatosabbá életünket (ilyenekből többet találhatunk akár itt a teremtesvedelem.hu Mit tehetünk? oldalán is), és amikor átolvassuk, igyekezzünk belehelyezkedni a szemléletmódjukba: „elveszítve” saját megszokásainkat, érveinket, esetleg kifogásainkat, belülről megérteni a javasoltakat. Hátha a Bölcsesség már előkészítette számunkra a következő gyakorlati lépést, s hogy megtehessük azt, épp a felismerésnek erre a készségére van szükségünk...?

 

Szerző: Nobilis Márió