A Cserpes-termékek sikerén felbuzdulva idén tejivóhálózatot alapított a kapuvári sajtműhely névadója. Cserpes Istvánnak egy titka van: nem fehér löttyben úszó adalékanyagokat, hanem igazi tejet árul. Következő feladatának a gyorsétkeztetés „méregtelenítését” tartja.

 

„Ha sivatagi akciókra alkalmas darabárut készítünk a tejből, óhatatlanul sérül. A multikereskedelem árat diktál, elvárja, hogy hosszan elálló folyadékok kerüljenek a szupermarketek polcaira, mert állítólag az kell a népnek. Szerintem meg a tej bizalmi termék; az a dolga, hogy friss legyen, nem pedig az, hogy tartós” - foglalja össze sikereinek titkát Cserpes István. Mint mondja, abból indul ki, hogy a boltok az élelmezés színhelyei - és a vevőknek kezd elegük lenni a „nem is vagy ember, ha nem nálunk vásárolsz” típusú pankrációkból.

 

A Cserpes Sajtműhely Kft. minden éjszaka begyűjti a tejet a beszállítóktól (van, akitől ötven litert, és akad olyan is, akitől ötezret), majd reggel négykor kezdődik a műszak a kapuvári üzemben. A gyártás és a rendelések szerinti szortírozás estig tart, másnap hajnalban pedig már ott a friss áru az üzletekben. A joghurtokhoz használt gyümölcs mind hazai termék, az áfonya pedig „nagymagyar”, utóbbit ugyanis Erdélyből és Felvidékről szerzik be. A kft. mint cégforma csak tavalytól él; 1992 és 2011 között Cserpes egyéni vállalkozóként űzte az ipart, ám miután a bevétel tartósan egymilliárd forint fölöttinek ígérkezik, „a könyvelőm unszolására beláttam, hogy nem hagyhatok mindent veszni, ha beüt egy krach”.

 

Krachról persze szó sincs, az idei év épphogy a kitörésről szólt. Budapesti lokálpatrióta blogok szüntelenül ünneplik a Deák téri metrókijárónál és a Corvin mozinál megnyitott tejivókat - illetve a jövőre további fővárosi üzletekkel bővülő hálózatot. Aligha csoda, hogy Cserpes István Az év üzletembere díjért felelős Ernst & Young mércéje szerint is Magyarország „legmerészebb újítója” lett 2012-ben.

 

 

Az év elején még azt sem tudtam, hogy tejivót akarok nyitni. Egy ismerősöm szólt, hogy van itt egy üres üzlet. Rábeszéltem magam.

 

 

Kiváló dizájncsapattal dolgozom, de a termékeinket nem engedem felcicomázni. A vásárlónak azt kell látnia, hogy amit csomagolóanyagra, marketingre fordítottunk volna, az benne van a tejben, a sajtban vagy a joghurtban. Terjeszkedésre sem költünk; kínálóautókkal és saját boltokkal indultunk, ám elértünk egy kritikus tömeget, és ma már a piac keres minket. Amikor az első Lipóti pékség megnyílt Budapesten, az üzemeltető hölgy beszélte rá a márkatulajdonost, hogy Cserpest áruljanak. Azóta a Lipóti-hálózat mellett több CBA- és Coop-üzletben jelen vagyunk, de a multik központi beszerzési gyakorlatához nem asszisztálunk. Kizárólag önálló boltokkal állunk szerződésben - és általában a vevők szólnak rá a közértesekre, hogy tartsanak Cserpest. A tejivók esetében pedig egy vacak dizájn ugyanannyiba kerülne, mint a jópofa belső tér. A székeket sem aranyművesekkel gyártattuk, hanem a Balaton Bútorral.

 

 

Az a fajta profizmus, ahogy a nagy bevásárlóközpontok működnek, nekem nem fogadható el. Nincs benne sem az ember, sem a lélek. Diagramokat mutogatnak a befektetőiknek, és ha a táblázat akár csak néhány hónapig rossz számokat mutat, ők leállítják a finanszírozást. Régebben nekünk is volt mélyrepülésünk - de odafentről nem ok nélkül kapjuk sem az áldást, sem a terheket. A nehéz idők arra tanítottak, hogy a siker érdekében sem ronthatom el a terméket. A házastársunkat sem ilyen-olyan kalkulációk alapján választjuk, hanem „ráérzünk” egymásra. Arra sincs szakmai magyarázat, hogy miért annyira jó a tejfölünk. Értünk a szakmánkhoz, profi a technológiánk, de a „csettintést” nem az eszünk, hanem a szívünk adja hozzá a termékeinkhez. Az eladó-vevő viszony annyiban is hasonlít a párkapcsolatra - talán ennyi bölcselkedés még belefér egy ötgyermekes apa szájából -, hogy mindkettőt megrontja a sumákság. Mi abból élünk, hogy az emberek értékelik azt, ami egyenes. Nem fehér löttyben úszó tartósítószert, adalékanyagot és ízfokozót árulunk, hanem tejet.

 

 

Ez akkor lenne retró, ha tudnék trendekben meg brandekben gondolkodni. Én csak normális próbálok maradni. Dühített, hogy a Túró Rudit „megreformálták”, ezért megcsináltuk az igazit. Annak sem örültem, hogy miközben tárt karokkal vártuk a „hamburgergyárakat”, nem minőséget kaptunk, hanem műanyag vattacukrot. Lettek hát a tejivók.

 

 

Ez erős lesz, de azért kimondom: az a feladatunk, hogy etessük a nemzetet - nem középiskolás fokon. A tejivó csak előfutára a gasztrós törekvéseinknek. Néhány év múlva Magyarország legnagyobb felvásárlói leszünk húsban, csirkében, zöldségben, gyümölcsben. Aztán egy központi „ételgyárban” mindent konyhakészre dolgozunk, és frissiben kiszállítjuk az éttermeinkbe. Nem hagyom tovább mérgezni az országot!