Amikor elkezdtük az idei Nagyböjtöt, és vele együtt elmélkedés-sorozatunkat az erényekről a teremtett világ iránti keresztény felelősség fényében, még XVI. Benedek volt Róma püspöke és az egész világ katolikusainak Szentatyja. Mire a Nagyhéten záróelmélkedésünkhöz értünk, már Ferenc pápa gyakorolja ugyanezt a péteri szolgálatot. Egy pápával indultunk, aki minden elődjénél markánsabban kiáltotta bele a világba – gondoljunk csak például 2010-es újévi üzenetére – a teremtett valóság és benne az ember tiszteletének sürgető szükségességét; és utódjának idején „érkezünk”, aki mindjárt első megszólalásaiban – és gesztusaiban – meghökkentő konkrétsággal fejezi ki elszántságát ennek az evangéliumból fakadó követelménynek a megélése iránt. Az elején XVI. Benedekre figyeltünk, aki korunk valószínűleg egyik legnagyobb átlátóképességű gondolkodójaként az egész teológiatörténetet felölelő és ugyanakkor messze előremutató alapossággal és pontossággal volt képes kifejteni a hit tanítását; most pedig Ferenc pápa ritmusát igyekszünk felvenni, aki radikális egyszerűséggel valósítja meg a szeretetben ennek a hitnek kézenfekvő következtetéseit. Szükség volt az előző pápa nagyon tiszta hit-alapozására, hogy aztán az Egyház bátran követhessen egy ilyen dinamikus meghívást a cselekvésre; és itt az ideje a tettekre váltott szeretetre tenni a hangsúlyt, ha már egyszer elméletileg ennyire jól körvonalazódott a küldetés...

Éppen erről a két isteni erényről: a hitről és a szeretetről, sajátosságaikról, de még inkább egymást kiegészítő összefüggésükről hív meg minket elmélkedni a Nagyhét, amikor hívő lélekkel szinte lépésről-lépésre igyekszünk követni az Egyház egyetemes imádságos cselekvésében, a liturgiában Krisztus Urunk szeretetből értünk vállalt szenvedését. S végezzük ezt az elmélkedést a jelenkor egyik legégetőbb kérdésének, a teremtmény-ember és a teremtett környezet megújításra váró kapcsolatának számunkra, mai emberek számára egyre tisztábban felismerhető erőterében.

 A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír a hit és a szeretet isteni erényeiről: „A hit az az isteni erény, mellyel hiszünk Istenben és mindabban, amit nekünk mondott és kinyilatkoztatott, s amit az Egyház nekünk hinni előad, mert Isten maga az igazság. A hittel »az ember szabadon Istenre bízza teljes önmagát« (Dei Verbum 5). Ezért aki hisz, törekszik megismerni és megtenni Isten akaratát. »Az igaz a hitből él« (Róm 1,17). Az élő hit »a szeretet által tevékeny« (Gal 5,6). (…) »a hit cselekedetek nélkül halott« (Jak 2,26).” (KEK 1814-15) „A szeretet fölülmúl minden erényt. Első az isteni erények között: »Megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet« (1Kor 13,13). Valamennyi erény gyakorlását a szeretet élteti és indítja; ő a »tökéletesség köteléke« (Kol 3,14); az erények formája; összekapcsolja és egymás között elrendezi őket; az erények keresztény gyakorlásának forrása és végpontja. A szeretet megerősíti és megtisztítja emberi szeretőképességünket, és fölemeli az isteni szeretet természetfölötti tökéletességére.” (KEK 1826-27)

A két erény mibenlétéről ennél többet talán nem is kell itt mondani, hiszen a Katekizmus ezekben és a környező a mondatokban körültekintően összefoglalja mindazt, amit velük kapcsolatban Krisztus tanítványaiként tudunk, érzünk és élünk. Mégis mindez unalmas, mindennapjainkat látszólag messziről sem érintő ájtatos szöveg is maradhatna. Azonban épp a Nagyhét, Jézus passiója ránthat ki minket ebből a távolságtartásból. Ha máskor nem, a szenvedése előtti napokban muszáj észrevennünk, mit tesz valójában az Úr, aki már három éve az igazságot tanítja a rá hallgatóknak. Korántsem csak szép gondolatokat mond Istenről, az Atyáról. Hanem? Beteget gyógyít, halottat támaszt fel, figyelemfelkeltő prófétai jeleket művel, övéivel (és idegenekkel, megvetettekkel is) együtt étkezik, hallgat, tűr, kérdésekre válaszol, vitatkozik, ellentmond, közösségi életet él, szervez, alapít... Vagyis belép kora mindennapi életébe, és ott azt teszi, amire épp szükség van: eggyé válik környezete gondjaival, megoldást igyekszik javasolni rájuk, sőt ő maga lesz a megoldás – különösen aztán szenvedésében és halálában, ami föltámadásában nyeri el végső értelmét és erejét. Tanítása és szeretete konkrét közösségi, sőt közösséget teremtő cselekvéssé válik. Nem „kívülről” hirdeti az igazságot, hanem úgy és abban, ahogy és amiben korának embere meg tudja azt érteni. Az örök Szeretet a hit által élő, mindennapi kérdésekre kínál aktuális választ – és így válik minden időkre szóló üzenetté, evangéliummá.

Minden időkre... Krisztus ugyanis minket, későbbi korokban élő tanítványait sem hív másra, „csak” épp ugyanerre. Azt kéri, hogy mint Egyház, az ő Teste és az ő közössége, hitünk által mi magunk legyünk konkrét válasz korunk legigazibb kérdéseire. Azt kéri, hogy tőle kapott szeretetünk váljék radikálissá és mindennapivá – s épp így legyen isteni és természetfölötti. Jézusnak – általunk különösen a Nagyhéten ünnepelt – szenvedésében kinyilvánított szeretete az ember iránt valójában nem azáltal egyetemes és örök érvényű, hogy utánozhatatlan és speciális lenne. Bizonyos értelemben persze megismételhetetlen az, amit Krisztus, az Istenember tesz a kereszten. De főképp úgy az, hogy nincs szükség a megismétlésére: ez a szeretet örökre „aktív” marad – bennünk, az Ő Egyházában. Jézus maga azonban evangéliumában éppen nem erre az egyediségre, hanem a folytathatóságra teszi a hangsúlyt. Nem azt mondja: „senkinek sincs nagyobb szeretete nálam”, hanem „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15, 13). Így viszont ez a „legnagyobb szeretet” mégiscsak akárhányszor ismételhetővé válik. És hogyan? Aki szeret, „életét adja barátaiért” – aprópénzre váltja hitét, képességeiért azokért, akikkel egy környezetben él, akiknek épp most van rá szükségük.

A hit arra ösztönöz minket, hogy megismerjük és megtegyük Isten akaratát – mert hisszük hogy neki szándéka, terve van mindazzal, amit teremtett, és ez a terv nem más, mint a szeretet. Sőt, tettek nélkül a hit egyenesen halott – nem elég csak felismerni, hogy a világ mennyivel harmonikusabb lenne, ha Isten eredeti terve szerint működne, hanem „ringbe kell szállni”, „elsőként kell szeretni” azért, hogy ez az állapot közelebb kerüljön a megvalósuláshoz. A Nagyhét során a kereszten át a feltámadásig szemlélni és követni a Mester útját egyáltalán nem azt jelenti, hogy elszakadunk a világtól, hátat fordítunk a konkrétumoknak. Ellenkezőleg: a Passiónak ez az útja éppen arról szól és pontosan arra hív, hogy mi is hasonlóképpen legyünk bátrak hitből fakadó szeretetünket „beletestesíteni” abba a valóságba, amiben élünk. „Ha a keresztények valóban hinnének a feltámadásban, annak meg kellene látszania a világon” – ebben a mondásban sok igazság van; de az evangéliumból még azt is eltanulhatjuk, hogy ráadásul úgy kell „meglátszania” ennek a hitnek, hogy az a különböző korok emberisége számára érthető legyen: minden kor embere úgy érezze, hogy az evangélium épp neki szól. Nem kerülhetjük hát meg a kérdést, amit Jézus Passiója tesz fel nekünk a legnagyobb erővel: „és te a magad korában, környezetében hogyan fogsz hasonlóképp konkrétan szeretni?”

Segíthet ebben például, ha a megélt szeretet három jellemzőjének fényében nézzük a Passió eseményeit éppúgy, mint saját életünk kihívásait. „Szeretni mindig, elsőként, örömmel” – a szeretet tulajdonságainak ez a híres hármas összefoglalása Chiara Lubichtól származik. „Mindig” – vajon nem korlátozom-e a szeretetemet a nekem tetsző helyzetekre és emberekre, ahelyett, hogy Krisztus egyetemességére próbálnám azt kitágítani, aki „irántunk való szeretetből halt meg, amikor még »ellenségek« (Róm 5,10) voltunk”? (KEK 1825) Megalkuvás nélküli, következetes és tudatosan vállalt-e a szeretetem, minden ember és minden teremtmény felé? „Elsőként” – a szeretet találékony, nem vár másokra, és nem fél elindulni már akkor, amikor mások még nem mozdulnak, kezdeményezni ott, ahol mások (talán mert nincs elég hitük és reményük) még nem mernek? „Örömmel” – a szeretet igazában nem kötelesség, hanem létünk legmélyebb, biztonságot nyújtó alapja, az Atya iránti bizalmunk következménye, voltaképpen nem is „valami”, hanem „valaki”. Jézus keresztútja közepette is egyfajta belső békével, mondhatjuk, hogy örömmel halad az Atya országa felé. A mi szeretetünk is akkor lesz igazi evangélium, örömhír az ellentmondások és aggodalmak szaggatta világnak, ha nem csupán feladatteljesítés, hanem ennek a belső békének a kisugárzása.

Egy olyan korban, amikor egyre kikerülhetetlenebb követelmény egész életformánk „újratervezése”, egy ilyen szeretet-lelkiismeretvizsgálat – melyet a Nagyhét liturgiája is sugall, és mind XVI. Benedek pápa hit-tanítása, mind pedig Ferenc pápa szeretet-tanúságtétele megerősít – segíthet megtalálni az annyira szükséges bátorságot a cselekvéshez nekünk magunknak, és mindazoknak, akikhez rajtunk keresztül akar szólni az Úr.

Nobilis Márió