Gyékény szavunk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó. Elődeink magát a növényi nyersanyagot és a belőle készült szövedéket is a gyékény szóval jelölték, amiből arra következtethetünk, hogy a szövött gyékényt már a szó meghonosodásának {469.} idején megismerték. 15–16. századi írott források és ábrázolások tanúsítják, hogy a középkori Magyarországon elterjedt a földre terített és az ágyon elhelyezett gyékényen való alvás. A fonatokból összevarrt gyékényszőnyegen kívül erre szőtt gyékényt is használtak (K. Csilléry 1982a: 87, 217).

A gyékényfonó és a -szövő másképpen és más nyersanyagból dolgozik. Szövésre csak a keskeny levelű gyékény (Typha angustifolia) alkalmas. A széles levelű gyékény (Typha latifolia) viszont általában puha, hajlékony szárú, ezért jól fonható. A bodrogköziek lúgyékénynek, a tápéiak vajasgyékénynek, másutt kádár- vagy pintérgyékénynek mondják, mivel a hordódongák közeinek tömítésére is használták a kádárok.

Tápén a szép, hosszú szárú gyékényt ustoros- vagy sugarasgyékénynek, a kemény, rugalmas szárút húsosgyékénynek nevezik. Szövésre ezek a Typha angustifolia legjobb minőségű válfajai. Amelyiknek a tövétől, a böngyölétől ágaznak el a levelei, az a csillásgyékény: ennek rövid a szára, ez a következő esztendőben alkalmas a feldolgozásra. A vastag, duzzadt gyékény pukkadt, pöfetegös, amit éretlenül vágnak le, az taknyos, aminek már kinőtt a buzogánya, az a pákjásgyékény. Amelynek a szálai keresztben eltöredeznek, azt rovászkos-, rovátkosgyékénynek mondják. A férgesgyékényt már szedés közben félredobják.

Természetszerűen a gyékény fonása az egyszerűbb művelet. Ahol a gyékény megterem, minden településen akadt néhány gyékényfonó specialista, aki az önellátáson felül értékesítésre is dolgozott. Nagyobb mocsarak, tavak, vízjárta rétségek környékén jelentős számú zsellér foglalkozott gyékényfonással. A rétközi Paszabról olvassuk: „Vágták a gyékényt a helybeliek maguknak is és készítettek belőle méhkasokat, párszárítót, lábtörlőt, tojástartót, kenyereskast, amiket élelemért cseréltek el.” Kék községben, ugyancsak a Rétközben „a gyékényből méhkasokat és egyéb szükséges házi kasokat köthetvén a lakosok, abbul pénzt vehetnek” (Kiss L. 1961: 300, 176).

Az ármentesítések előtt főleg a Tisza, a Maros, a Körösök, a Berettyó mellékén és a Hanság szélén nyújtott a gyékényfeldolgozás számos falu szegényparasztságának kereseti forrást. A mocsarak lecsapolásával a gyékénytermő rétek megszűntek, és csak gátak közé szorított alföldi folyóink holtágaiban, a tavak (Kis-Balaton, Fertő tó) és vízállások szélén lehetett gyékényt vágni. A gyékényes specialisták egy része más jövedelmi forrást keresett, több faluban azonban a lakosság ragaszkodott e több nemzedékkel korábban meggyökeresedett háziiparhoz, és távolabbi gyékénytermő helyeket is hajlandó volt fölkeresni nyersanyagért. A gyékényes háziipar fönnmaradása rendszerint ott tapasztalható, ahol a lakosság nagy hányada – földszűkében vagy a termőföldek rossz minősége miatt – rá volt utalva a háziiparból származó keresetre (pl. Biharnagybajom, Bősárkány, Cigánd, Tápé). A 19. század végén falusi, kisvárosi értelmiségi körök is közreműködtek – szociális és filantróp meggondolásból – a gyékényes háziipar fenntartásában és terjesztésében, például Szatmárban a nagybányai nőegyletnek volt ilyen szerepe. 1896-ban a történelmi Magyarország 29 községében körülbelül háromezer család foglalkozott háziiparszerűen gyékénymunkával. Nagyobb részük – Szatmárban 6, Maros-Torda vármegyében 8, Zólyomban 9 községben – a gyékényfonást űzte (Kovács Gy. 1898: 353–355). Gyékényfonó specialisták jóval több településen dolgoztak, de számuk nem érte el a háziiparosokét, hiszen például a Tiszazugban Nagyréven 6-7, más falvakban viszont csak 1-2 szakajtókötő dolgozott (Nagy M.-Vidák 1980).

Gyékényfonással általában férfiak foglalkoztak. A földön vagy gyalogszéken ülve, a készítményt a lábuk közé fogva dolgoztak. Szerszámuk mindössze egy fanyelű vastű és egy bicska, némelyek bőrből varrt vagy szaruból készített gyűrűt használtak a hurkába tekert gyékénylevelek összefogására. Vegyük példának a gyékényszakajtó {470.} készítését. Nyersanyaga a Typha latifolia. Ennek a külső leveleiből: hajából, suskából kerül ki a szakajtó spirálhurkájának az anyaga. A varrószálat: varrót, szíjjat, hímet a Typha latifolia finomabb belső levelei, a béle adják. A szakajtókötő a hurkába tekert gyékényszálakat spirálfordulatba csavarja, és a varrószállal sűrűn körbevarrja. Ezt folytatva előbb a szakajtó feneke, majd a spiráltechnikával továbbhaladva az oldalfala készül el. Közben a gyékényhurkába, amit a gyakorlatlan kötők gyűrűvel, hüvellyel fognak össze, újabb leveleket told. Amikor a szakajtó oldala eléri a kívánt magasságot, a hurkát hagyja fokozatosan elfogyni, a peremet sűrű öltésekkel leszegi, majd a szakajtó fenekére felvarrja a talpgyűrűt (karima, konty vagy perec), ami a tárgyat a kopástól védi (Kántor 1929; Csalog Zs. 1963: 10–15). A műveletet az Alföldön szakajtó- vagy kosárkötésnek mondják. A spirálfonású szakajtó, mint tárgytípus, országszerte elterjedt, de anyaga és megnevezése tájanként különböző.

Ugyanígy, spirális fonással készül a gyékény kenyérkosár, a párszárító, a liszt, tojás vagy apró magvak tárolására szánt kópic, kupujka vagy póvájos és a méhkas. Gyékény méhkasok a Közép-Tisza-vidéken vesszővázra, lánc-vetülékes eljárással is készültek (218. kép; Csalog Zs. 1962: 317).

Sík spirálfonatú készítmény az ovális vagy lekerekített sarkú gyékény lábtörlő, amit nemcsak az Alföldön, hanem Erdélyben és Zalában is készítettek. A bősárkányi gyékényszatyor és a székülőke viszont négyzetrendszeres fonással készült. 1896 körül Maros-Torda megye 8 községében 500 család foglalkozott szatyrok és lábtörlők fonásával, melyeket főleg Marosvásárhelyen értékesítettek, Zólyom megye 9 falujában pedig székülést készítettek, vendéglők, társadalmi egyesületek megrendelésére (Kovács Gy. 1898: 320–321).

Szatmárban az Ecsedi-láp lecsapolása után Tyukodon, Börvelyen és Kaplonyban maradt fenn a gyékényfeldolgozás. A tyukodiak a saját szükségletükre olyan tárgyakat is gyékényből készítettek, amelyeknek az anyaga másutt fa vagy vessző volt, ilyen például a bölcső, a gyermekálló, a fáskosár, a takarmányos kosár stb. Specialistáik körülbelül 30-40 km-es körzetbe – az erdőháti, tiszaháti községekbe – készítettek fonott gyékénytárgyakat. A táj gyümölcskultúrájához alkalmazkodó készítményük az almaszedő kosár (Morvay J.–Molnár M. 1966: 267–268, 304–305).

Századunkban a gyékénykötéssel, nevezetesen a spiráltechnikájú fonással számos alföldi településen (Cigánd, Vajdácska, Taktaszada, Nyíradony, Tiszaladány stb.) a magyar-cigányok kezdtek foglalkozni. Csalog Zsolt arra a következtetésre jutott, hogy a cigányok gyékénymunkája nem saját kultúrájuk tartozéka, hanem a magyar paraszti gyékényfonás átvétele (Csalog Zs. 1963: 25–26). Megállapításának két döntő bizonyítéka az, hogy a kosárkötés magyar megnevezéseinek nem volt cigány megfelelőjük, és a cigányok semmiféle gyékénymunkát nem készítenek a saját használatukra.

Az eddig említetteknél egyszerűbb volt a gyékénykötél fonása, ami tető nádazásánál a nád „levarrásá”-nak századunk elejéig nélkülözhetetlen kelléke. A Tiszazugban használták kukoricaszár bekötésére, szőlőkötözésre, sőt ruhaszárító kötélnek is. A Sárréten gyékényhámot is fontak (219–220. kép).

A gyékényszövés több előkészületet és nagyobb fölkészültséget kíván, mint a fonás. Bizonyára ennek is tulajdonítható, hogy kevesebb olyan települést ismerünk, ahol gyékényszövésre „szakosodtak”, mint ahány helyen a gyékényfonást űzték. A másik körülmény az, hogy szövésre alkalmas keskeny levelű gyékény nem mindenütt terem. A szövéssel foglalkozó rétközberencsiek például nem a község határában bőven termő gyékényt használták fel, hanem más rétközi falvak határából vittek szövésre valót. A bodrogközi Cigándról is a rétközi Gégényre és Paszabra jártak szőni való gyékényt vágni. A 18-19. században a Rétközben Dombrádon, Gégényen, Berencsen, {471.} Tiszakanyáron és Tiszarádon (Kiss L. 1961: 68, 121, 176, 300, 355, 370, 383), a Bodrogközben Cigándon, a Sárréten Biharnagybajomban és Biharudvarin (ma Sárrétudvari), a Tisza mentén Tápén, a Fertő és a Hanság mellékén Sarródon, Pusztasomorján és Bősárkányon foglalkoztak gyékényszövéssel.

A tápéi gyékényeladás első említését 1550-ből, az erdélyi gyékényszövését 1653-ból ismerjük. A gyékényszövés legarchaikusabb módját egy 1866-ból való ábrázolás tárja elénk (221. kép). A rajzon ülve szövő fiatal lány látható. Háta mögött mincs zuboly, hanem a felvető szálak (inak vagy ijanok) bakba vert szögek közé vannak húzva, de rögzítésüket a rajz sajnos nem mutatja. Az ábra aláírása: „Gyékényfonó lány”, ám jellegéből és a környezetábrázolásból egyértelmű, hogy tápéi típusú gyékényszövést mutat. Az egyzubolyos szövőszék a természeti népek ugyanilyen szövéstechnikáját idézi (vö. Bodrogi 1961: 146).

A kétzubolyos szövőszék régi formájáról több ábrázolást ismerünk. Legkorábbi Vedres István mérnök rajza Tápé határának 1808. évi térképéről. A két zuboly 70-80 cm magasan, 2-2 földbe ásott karóhoz van rögzítve, és a szövő asszony állva, kissé előrehajolva végzi munkáját. Ugyanilyen szövőszéket, illetve szövési módot örökített meg Herman Ottó Biharudvarin és Gönyey Sándor a Bodrogközben (222. kép). Úgy látszik, a kétzubolyos szövőszéken, a borda mögött álló testhelyzetben történő szövés a hazai gyékénymunka több központjában elterjedt volt – ha nem is azonos időben. Vedres tápéi gyékényszövő-ábrázolása ugyanis három-négy nemzedékkel korábbi, mint Herman sárréti és Gönyey bodrogközi leírása és felvétele. Tápén, az emlékezet szerint, az 1890-es években a nők már a földön ülve – rendszerint maguk alá húzott lábbal, a sarkukra ülve – szőttek (223. kép; Ilia-Juhász 1960: 160–162). Így a szövés kevésbé volt fárasztó, mint állva. Viszont a földön ülve – akár előrenyújtott, akár maga alá húzott lábbal – végzett gyékényszövés ugyanolyan, mint a természeti népek szövési módja, s így inkább archaizmus, mint innováció. A szövőszék szerkezete e két esetben azonos, csupán a szövő testhelyzete különbözött. Mai ismereteink szerint a kétzubolyos szövőszéken, a borda mögött állva és ülve végzett szövés gyékényszövő kultúránkban egy időben élt egymás mellett.

A gyékényszövés módjában a forgatható görgőkkel felszerelt szövőszék – Biharnagybajomban rövid szövő, Tápén ráma – hozott újítást, amelynek két nagy előnye van: 1. a szövőnek nem kell a felvetőszálak közé beállni vagy -ülni, hanem csak melléállni (vagy -ülni); 2. a szövés kisebb helyet foglal el a házban. Biharnagybajomban a századfordulón kezdték alkalmazni ezt az újítást (224. kép; Szűcs S. 1933), Tápén viszont csak az 1930-as évek végén tűnt fel, és az ötvenes évek végére sem vált teljesen általánossá (226. kép; Ilia–Juhász 1960). A szövés technikája ezáltal nem változott, csak a szövés módja vált célszerűbbé, a szövő számára kényelmesebbé. Ez a változó paraszti életmódhoz való alkalmazkodást példázza.

Csalog Zsolt a tápéi típusú gyékénymunkát a lánc-vetülékes fonástechnika egyik típuskörének tekinti, bár hozzáteszi, hogy a szövőkeret alkalmazása révén a technika a fonásnak és a szövésnek a határán áll (Csalog Zs. 1962: 321). A terminológia tisztázásának az a sarkpontja, hogyan, minek alapján teszünk különbséget a fonás és a szövés között. Amikor a szaktudomány terminológiáját tisztázni törekszünk, figyelembe vesszük a népnyelvben és a köznyelvben használatos kifejezések jelentését, de minden egyes tájszó értelmezését nem követhetjük. Lássunk erre egy példát: 1940 táján a bősárkányiak szövésnek mondták annak a fonott kosárnak (szatyornak) a készítését, ami – Csaloggal egyezően – a négyzetrendszeres fonástechnika tökéletes példája (Kálmán 1942; Csalog Zs. 1962: 305). Döntő szempontnak az alkalmazott technika kínálkozik.

{472.} Fon szavunknak ’valamely tárgyat valamely anyagnak, testnek hosszúkás, hajlékony részei, szálai közé dug’ jelentése illik a gyékényfonás értelmezésére (vö. ’flechten’; ÉrtSz II. 876). A sző idevágó jelentését szótárunk így adja meg: ’szövedéket, szövetet két, egymást derékszögben metsző fonalsorozatnak kézi vagy gépi erővel történő egymásba fűzésével készít’ (ÉrtSz VI. 372). Ez a jelentés nem nyújt lényegi támpontot a fon és a sző megkülönböztetéséhez, mert nem jelöli, milyen eszközzel történik a szövés. Sajnos, nem tünteti föl ezt a magyar nyelv történeti-etimológiai szótára sem (sző ’fonalsorozat egymásba fűzésével összefüggő anyagot készít’ – TESz III. 791). Szolnoky Lajos szerint a vászonkészítésre szolgáló szövőszék két fő alkatrésze a nyüst és a borda (Szolnoky 1972: 114–115). Ő ugyan a gyékényszövés és a vászonszövés hasonlóságára nem utal, de másokkal egyetértve úgy látjuk, hogy kezdetleges technikájuk között szerves kapcsolat volt. Egy 1653. évi erdélyi forrás arról tájékoztat, hogy a leírt személy ,, … a gyékénybordába üle, és a gyékény-bordában tanulta a gyékényszövést a szövő asszonytól” (Szabó T. A. 1976–1984: IV. 738). Eszerint a gyékényborda a 17. században voltaképp a gyékényszövő szék szinonimája volt.

A borda mind a gyékényfeldolgozásnál, mind a vászonszövésnél a láncszálak különválasztására és a közéjük befűzött vetülékszálak tömörítésére szolgál. Az ennek alkalmazásával végzett gyékényfeldolgozást – ami a vászonszövés kezdetleges módjával kapcsolatot mutat – már szövésnek tekintjük. A borda használata a gyékényfeldolgozásban a négy ágassal – Biharudvarin szövőágas (!) – és a két zubollyal együtt jelentkezik, együtt képezik a gyékényszövés kellékeit.

A szövéshez mindenütt ugyanazokat az előkészítő munkákat végzik, legfeljebb az egyes munkafázisok megnevezése különbözik. Leszedik a gyékény külső rétegét, a suskát vagy nagyhéjját (Tápé), amit kemencefűtésre, kukoricaszár bekötésére, Tápén tyúkülő vagy igénytelen kivitelű pakológyékény szövésére használtak. E munkának Biharnagybajomban és a Bodrogközben suskolás, Tápén hámizás a neve. Ezután minden egyes gyékényszálról lefejtik a selymét, ami vékony, finom gyékényszál (selyem, selymelés vagy selymözés). A gyékénynek az a része, amit már nem lehet tovább szétszedni, a bélgyékény. Ebből a Bodrogközben és a Sárréten kosarat kötöttek, Tápén, ahol a szövés háttérbe szorította a fonást, szakajtókötést – elhasogatva ezt is szövőszálnak használták.

A selyemből két tenyér között sodorják az inat (Bodrogköz, Biharnagybajom, Bősárkány), más néven ijant (Tápé). Gyors kézjárást igényel, ezért többnyire a nők és a gyermekek munkája. A biharnagybajomi, tápai kisgyermekek már iskoláskor előtt sodorgattak, ahogyan a felnőttektől látták. Tanítani sem kellett őket rá, ellesték, és legtöbbjük hatéves korára olyan ügyesen sodort, hogy munkájukra naponta számot tartott a család. Biharnagybajomban reggelenként, mielőtt iskolába indultak, sodrattak velük néhány karikát (Szűcs S. 1933). A tápéi iskolás korú lányoknak anyjuk minden délután odakészített egy pászma (nyaláb) selymet: előbb elvégezték iskolai feladataikat, majd sodortak, csak ezután mehettek játszani (Ilia–Juhász 1960). Mindkét megfigyelés az 1930-as évekre vonatkozik. Hat-tíz éves korban a lányok és a fiúk egyaránt sodortak, később a fiúk inkább más ház körüli munkában segítettek, és az ijansodrás a lányok tennivalója maradt. A megsodort inat, ijant a térdük közé szorították vagy ráültek. Egy tápai asszony az 1960-as években a földre telepedve úgy sodrott, hogy az ijant jobb lába két ujja közé szorította (229. kép). Ez a testhelyzet és az ijan leszorításának módja valószínűleg igen régi munkamód maradványa.

A gyékényt hámizni, suskolni sok családban a férfiak is segítettek, ha a mezei munka mellett jutott rá idejük, a selymelés viszont kizárólag női tevékenység. Tápén {473.} a férfiak nagyobb része tudott ijant sodrani, miután gyermekkorában elsajátította, de felnőttként csak akkor sodrott, ha az asszony betegeskedése vagy más körülmény miatt föltétlen szükség volt munkájára. A sodrást gyakran végezték társaságban: a szomszédban, rokonnál vagy jó időben a ház elé, kisszékekre telepedve.

A szövő (Biharnagybajom), eszváta (Bodrogköz) felszerelése és a gyékény felhúzása, fölöltése legalább két személy közreműködését igényli. Tápén és Biharnagybajomban a házban négy erős karó van a földbe verve. Nagybajomban ezekhez rögzítik a szövőkeret négy lábát, az ún. ágasokat. Tápén – ahol magas szövőkeretet csak az utóbbi négy-öt évtizedben alkalmaznak – a karók mellé kisszéket helyeznek és ezekre teszik a két zubolyt, aminek átalfa a helyi megnevezése. Ezután a bordát a két átalfa (zuboly) közé kisszékre vagy bakra helyezik, az ijant (inat) rákötik az egyik átalfára, és a bordán befűzve s a másik átalfán átvetve felöltik vagy fölhúzzák a gyékényt. Miközben egyikük az ijant felölti és befűzi a bordába, a másik folyamatosan tágat húz az ijancsomóból, hogy az ijan ne feszüljön meg vagy ne akadjon össze. Szükségből egy személy is elvégzi ezt a munkát, de lassabban halad. Felöltés után az ijant (int) feszesre húzzák, s ezzel minden kész a szövéshez.

Jó időben minden gyékényező faluban az udvaron szőttek, és csak ősszel szorultak be a házba. A szövést nők végezték, férfiak csak nagyon ritkán szőttek, például ha az asszony sokáig betegeskedett, és rászorult a család. Tápén a 9-10 éves lányt már „beültették a gyékénybe”. Először ritka szövésű csomagológyékény szövését bízták rá, amelynek a minőségére nem kellett ügyelnie, viszont a munkafogásokat jól elsajátíthatta. Mire a hatosztályos elemi iskolát kijárta, minden tápai lány tudott gyékényt szőni. A 20. század elején még általános és az 1920–1930-as években is gyakori volt, hogy a fiúk is elsajították a szövést. A falu hagyományos rendje ugyanis megkövetelte, hogy a 6-14 éves fiúk is belenevelődjenek a gyékényfeldolgozás minden fázisába. Később már nem szőttek és sodortak rendszeresen, de ha szükség volt rá, tudtak szüleiknek vagy feleségüknek segíteni.

A földön szövést kutatóink csak Tápén tanulmányozhatták. A szövő középen kettéválasztja a felöltött ijanszálakat, maga alá szövött gyékényt terít, arra kispárnát vagy rossz kabátot tesz, majd a borda mögött letérdel és a sarkára ül. A Bodrogközben és a Sárréten századunkban a szövő asszony beállt a felöltött láncszálak (in, sodring) közé (222. kép).

A szövő hol balról, hol jobbról fűz be egy-egy gyékényt az ijanszálak közé, és több vetülékszál beszövése után azokat a bordával erőteljesen odadömböli, összetömöríti. Közben az ijant vízzel megszenteli és a beszövőszálakat vízbe mártja, hogy ne töredezzenek. Mikor a szövő a hátsó átalfa elé ér, kihág a gyékényből és az átalfán kívül ülve fejezi be a szövést. A két méter széles gyékényszőnyeget – aminek Tápén bolondos a neve – két asszony szövi, egymás mellett ülve. Egyikük balról, a másik jobbról kezdi egy-egy vetülékszál befűzését, középen átadják egymásnak, és amint végig befűzték a két szálat, a bordával együtt jól odadömbölik. Gyakorlott, összeszokott szövők gyorsan és összehangoltan dolgoznak (231. kép).

A magas, két forgatható hengerrel ellátott szövőráma mellett a tápai nők kezdettől fogva széken ülve szőnek (226. kép). Miután beszőtték a felöltött láncszálak közét, éles késsel levágják a szélén kiálló vetülékszálakat, majd elvágják a láncszálak (in, ijan) két végét, és az ijanszálakat vas fűzőtűvel befűzik, vagyis eldolgozzák. A szövött gyékényt nyáron a napra teszik, hogy „megpirkassza”, télen a kemence mellett szárítják.

A szövött gyékényszatyor ugyanígy készül, csak a megfelelő helyen beillesztik az előre megfont szatyorfület (232. kép).

{474.} A szövött gyékény minősége szerint Tápén megkülönböztettek bőrgyékényt, koccantott vagy zsidós és rossz vagy pakológyékényt. A bőrgyékény a legjobb minőségű („aztán bűrjóra szűjjed” – rendelték a kofák a szövőktől), a koccantott vagy zsidós ugyanolyan bordában készült, de ritkább szövésű („nem köllött odadömbölni, csak koccantani…”), a rossz pedig ritka lyukú bordában, nagyhéjjából szőtt gyékény. Az utóbbit haszurának is nevezik: használták bútorszállításnál, melegágyi takarónak és tyúkülőnek is. Biharnagybajomban parasztos, vagyis tartósabb és tűkörös, vagyis mintás szőtt gyékényt, Cigándon parasztgyékényt (jó minőségű), rudasgyékényt (másodosztályú) és kockás vagy rudastarkát különböztettek meg.

A szövött gyékény paraszti felhasználása igen széles körű: ágyban a szalmazsák alá terítik, használják a kemencepadka takarójául, falvédőül, a döngölt agyagpadló borítására, a ház körül a verem, sírveröm falát bélelik vele, csirkék alá teszik, terményt öntenek rá, hordáskor a kocsi alcserényére terítik, hogy ne hulljon el a szem, használták kocsitakarónak (pl. ekhós szekérre), mezei munkánál enyhelyet készítettek belőle stb.

Jelentős mennyiséget vásároltak a bútorkereskedők és a bolgárkertészek. A kubikosok gyakran vesszővázra erősített gyékényponyvából készítettek maguknak kunyhót. Az 1940-1950-es években elterjedt a vendéglőkben faltakaróként való használata.

Tápén nyolc különböző méretű és részben különféle rendeltetésű szövött szatyrot készítettek: dëákszatyor – 30-35 cm hosszú, iskolásoknak készült; sëejömszatyor – megrendelésre, sűrű bordán készült, olykor színes szalagokat szőttek bele; kismónár és nagymónár – 3-3, eltérő hosszúságú szatyor, egymásba helyezve árulták piacos szatyornak; szalámiszatyor – a szegedi szalámigyár megrendelésére készült; rőfösszatyor – hossza egy rőf (78 cm); pozsonyiszatyor – a 65-70-75 cm hosszú szatyrokat együtt árulták; hentös- vagy mészárosszatyor – szintén hármasával árulták a 80-100120 cm hosszú szatyrokat. Mindegyikbe bélést is szőttek.

A gyékényszövés munkamódja és szókincse, a természetszerű egyezések mellett, Tápén mutatja a leggazdagabb változatosságot. Ennek kézenfekvő magyarázata, hogy a paraszti vevőkön kívül a szegedi nagykereskedők és a környék különböző vásárlói (bolgárkertészek, dohánytermelők) sokféle készítményre tartottak igényt. A kedvező piaci lehetőségekből is adódik, hogy a faluban az 1950-es évekig – a nagygazdák, a jegyző, az orvos és a tanítók kivételével – szinte minden család foglalkozott gyékényszövéssel. A földdel bírók a mezei munka mellett végezték, a kevés földű és vagyontalan tápai asszonyok nyelvében pedig „dógozni” és „gyékényt szűnni” szinte egyet jelentett. Készítményeiket az 1870-1880 évektől helybeli gyékénykofák vásárolták fel, s részben maguk, részben szegedi nagykereskedők révén értékesítették. Voltak olyan tápai asszonyok, akik portékájukat maguk árulták a szegedi hetipiacon. Őket kurtakofának nevezték. A faluról falura járó árusítással, vásározással Biharnagybajomban és Bősárkányon jóval több háziiparos foglalkozott.

Az 1950-es évek eleje óta a gyékényfeldolgozó központokban (Bősárkány, Pusztasomorja, Püspökladány, Tápé) háziipari szövetkezetek szervezik a nyersanyag kitermelését, elosztását és a termékek értékesítését. Az utóbbi húsz-huszonöt évben a szövött gyékény készítése visszaszorult, s a háziipar a modern lakberendezés és a divat kívánalmaihoz alkalmazkodva él tovább.

1977-ben a hatvani múzeum megbízásából Nagy Mária és Vidák István fölkeresték azokat a tájakat, településeket, ahol a múltban gyékénymunkával foglalkoztak. Terepgyűjtésük tapasztalatait az alábbiakban foglaljuk össze.

A lecsapolt Ecsedi-láp menti Tyukodon az első világháború előtt majd minden család kosár (gyékény szakajtó, puttony stb.) kötésével foglalkozott, 1977-ben viszont {475.} a faluban mindössze két idős kosárkötő ember élt. Börvelyen szakajtókötéssel több magyar és cigány család, Kaplonyban gyékényszövéssel csak egy 77 éves asszony és lánya foglalkozott.

A bodrogközi Cigándon 1960 táján hagytak fel a gyékényszövéssel, Vajdácskán pedig csak egy ember kötött kosarat. A szomszédos Rétköz falvaiban a gyékényszövésnek már az emléke sem él, a kosárkötés viszont túlélte a vizek lecsapolását. Szabolcs, Timár, Balsa, Gávavencsellő és Dombrád falvakban még két-három cigánycsalád kötött gyékény lábtörlőt, szakajtót, ritkábban tojástartót.

A Taktaköz falvaiban (Mezőzombor, Taktaszada, Taktaharkány, Prügy, Taktabáj, Csobaj) kizárólag cigányok foglalkoztak gyékénymunkával: kupujának nevezett kosarat kötöttek.

A Hajdúságban főleg a szalmakötés volt elterjedt, de Nánáson és Szoboszlón még a hetvenes években is akadt egy-egy, gyékényszakajtó-kötéshez értő idős házaspár.

A Tisza középső folyása mentén Tiszacsegén, Tiszavalkon, Poroszlón, Kiskörén szintén cigányok foglalkoztak kosárkötéssel. Kiskörén a szakajtókötés télen 20-30 családnak adott munkát.

A sárréti Biharnagybajomban már csak öt-hat család, Konyáron két idős ember űzte a gyékénymunkát.

Erdélyben, a Marosvásárhely melletti Mezőfele falu magyar lakói 1977-ben is foglalkoztak gyékénymunkával. Legtöbben szatyrot kötöttek, de készítettek szakajtót és kenyereskosarat is. A közeli Harasztkeréken a hatvanas évek közepe óta visszaszorult a gyékényszövés, ám két-három család 1977-ben is szőtt újabb fajta osztovátán (szövőszéken). A volt Beszterce-Naszód megyei Tacs magyar faluban szatyrokat és spirális technikájú kosarakat – liszttartót, kenyereskosarat, gyerekkosarat – kötöttek.

A Baranya megyei Ófalun, Mecseknádasdon és Dunaharasztin néhányan gyékényből székülőkét készítenek, esztergált faszékekre.

A háziipari szövetkezeteken kívül dolgozó gyékényesek munkájából több tapasztalat szűrhető le: egyfelől a gyékénykészítmények köre és kereslete az életmód változása miatt a legutóbbi évekre tovább szűkült – bár tájanként eltérő mértékben –, másfelől a még meglevő igényeket sok helyütt cigány gyékényesek elégítik ki.