Idén Európa-szerte hőségrekordok dőltek meg. A száraz meleget szokatlanul heves viharok, vagy monszunszerű esők szakítják meg. Az extrém időjárási viszonyokat a legtöbben a természet szeszélyének számlájára írják. Feljebb kapcsolják a légkót vagy az ablaktörlőt, és káromkodva meghúzzák magukat az autójukban, amíg jobbra fordul az idő. Az közben az eszükbe sem jut, hogy éppen abban a fémládában ülnek, aminek a gázkibocsátása a leginkább felelős az időjárás ámokfutásáért.

Gyerekkoromban minden nyarat a Tisza partján töltöttem. Imádom ezt a folyót. Az elmúlt években sajnos csak ritkán volt alkalmam felkeresni, de meglepődtem, a gyermekkori emlékeimhez képest mennyire alacsony a vízállása. Sajnos nem pusztán az emlékeim játszottak csalóka játékot velem. Idén minden idők legalacsonyabb vízállását mérték a Tiszán – a kiskörei vízlépcső körülbelül úgy néz ki, mintha egy Mad Max filmhez szolgáltatna díszletet. És nem ez az egyedüli nyugtalanító hír, ami arra utal, hogy alapvető klímaváltozás küszöbére értünk. Ott van például a gyermekkori tiszaparti nyarak egy másik elmaradhatatlan szereplője, a Fehér Gólya. Vajon lehet-e teljes magyar nyár anélkül, hogy ne figyelnénk meg, ahogy a kéményeken, a villanyoszlopokon rakott fészkében kelepel, ahogy az ártéri réteken keresgél táplálék után, ahogy kényelmes szárnycsapásokkal szeli a levegőeget?